Sziámi és keleti rövid szőrű macskák

Fókajegyű sziámi: Kontrasztos színeződésű, ez a szőrzet alapszínéből a pofán, a füleken, a farkon, a végtagokon jelentkező sötétebb pigmentáltságból (ezt nevezzük akromelániának) adódik. A legismertebb szín a fókajegyű, mert itt a legkifejezettebb a színkontraszt. A jegyek a fóka színére emlékeztetnek, sötétbarnák, a szőrzet alapszíne bézs, de a háton megengedett a sötétebb tónus is. Az orrtükör és a talppárnák színe szintén fókabarna.

Kék jegyű sziámi: Először 1894-ben tesznek róla említést, önálló színváltozatként 1936-ban ismerték el. Teste hosszú, középnagy, végtagjai hosszúak, karcsúak, a hátsók hosszabbak az elsőknél. Ennek köszönhető, hogy a hát vonala nem egyenes lefutású, hanem hátrafelé enyhén emelkedik. A mancsok kicsik és oválisak, farkának már a tövénél vékonynak kell lennie, a vaskos farok súlyos hibának számít. Feje középnagy, hosszúkás, széles, a homloka egyenes vonalú, az orr irányában elkeskenyedik. Füle nagy és széles. Szeme sötétkék és mandula formájú. Szőre rövid és fénylő, testre simuló, alapszíne gleccserfehér világoskék tónussal.

Csokoládéjegyű sziámi: A sziámi 18 különböző színváltozata ismert, a csokoládéjegyű sziámi alapszíne elefántcsont, akromelániás jegyeik tejcsokoládébarnák, ugyanilyen színű az orrtükrük és a talppárnáik is. A szabványosításra 1949-ben került sor. A hason lévő sötét foltok hibának minősülnek, pontlevonással büntetik. A fóka- és csokoládészínű sziámik népszerűségi indexe az utóbbi időben rohamosan csökken, számuk ennek megfelelően egyre kevesebb.

Lila jegyű sziámi: Az akromelániás jegyek azért csak a füleken, a pofán, a végtagokon, a farkon figyelhetők meg, mert itt rosszabb a szervezet vérellátása, néhány tized fokkal alacsonyabb ezen testrészek hőfoka. Azoknak a macskáknak sötétebb a szőre, akik huzamosabb ideig élnek hidegebb helyen vagy télen a szabadban vannak. Ha egy sziámi tartósan magas hőmérsékletű helyen él, akkor szőrzete kevésbé lesz tömött, és világosabb tónusúvá válik. Minden sziámi szemszíne sötétkék, a világos szemszínű egyedeket nem szabad tovább tenyészteni. A sziámiknál gyakran előfordul kancsalság, ami komoly hibának számít és öröklődik, ezért szintén ki kell őket zárni a tenyésztésből. Előfordulhat időszakos kancsalság is, ami izgalom (kiállításon) vagy betegség következtében lép fel. A sziámi nem szívesen van egyedül, féltékeny a többi macskára és az emberekre is. Az emberi hangra válaszol, beszédes cica, intelligenciaszintje magas, könnyen idomítható és tanítható különböző trükkökre. Gyorsan hozzászokik a póráz és a nyakörv viseléséhez, így akár pórázon is vezethető. A népes alom már körülbelül 5 hónapos korra ivaréretté válik, tüzeléskor hangosan nyávognak, elsősorban a kandúr rekedt hangja tud idegesítővé válni. A lila jegyű sziámi bundája kékesfehér, enyhe rózsaszínes árnyalattal, az akromeliániás jegyek szürkés rózsaszínűek. A két szín kissé hideggé teszi a macskát. A talppárnák és az orrtükör színe levendula-rózsaszínű.

Vörös jegyű sziámi: A teknőctarka sziámiból alakult ki az hatvanas években, önálló változatként 1966-ban ismerték el. A szőre alapszíne piszkosfehér, enyhén krémes árnyalattal. Az akromelániás jegyek vörösek, a talppárnák és az orrtükör színe rózsaszínű. A legtöbb vörös színű sziámi hímivarú.

Krémszínű sziámi: Amerikában csak a fókajegyű, a kék, a csokoládészínű és a lila sziámit sorolják a fajtába, az összes többi változatot csak színes jegyű rövid szőrűnek tekintik. A krémjegyű változatot elég későn, 1973-ban szabványosították. Mint minden krémszínű változatot, ezt is a vörös színt halványító gén közbeiktatásával hozták létre. A kiállításokon még csak néhány példány található. A szőrzet alapszíne krémfehér, ezen pasztell jegyek figyelhetőek meg. Orrtükre és talppárnái is rózsaszínűek.

Cirmos jegyű sziámi: 1983-ig hibás színűnek tekintették, és nem vehettek részt a tenyésztésben. Előírás, hogy a szőrzet alapszíne minél világosabb - árnyékoltságtól mentes - legyen, de a maszk a szem körül és az orron erősen csíkozottnak kell lennie. A szemhéj fekete kell legyen, a faroknak pedig kicsinek, és egyszínű csúcsban kell végződnie. A kölykök világos színűek születéskor, az akromelániás jegyek kéthetes korban kezdenek előtűnni először az orron, majd a fülkagylón. Határozott színeződés egyéves korban jelentkezik, a növendékeknél farka néha csíkozott és gyűrűs, ami a növekedés során fokozatosan eltűnik.

Fehér keleti rövid szőrű: Testfelépítése hasonlít a sziámiéhoz, bár akromelániás jegyek nem láthatók rajta. Színe az egész testén egységes, szőrzetének sárga árnyalattól mentes, ragyogó fehérnek kell lennie, az orrtükör és a talppárnák rózsaszínűek, szeme ragyogó kék. Ha a szemszín nem kék, a macskát kizárják a további tenyésztésből. Azokra az állatokra is ez vár, akiknél a fehér szín mellett megjelenik a süketség is, ez ugyanis öröklődő tulajdonság, továbbá azokat a nőstényeket is kizárják, akik fekete foltosfejű utódot hoznak a világra.

Kék keleti rövid szőrű: Elegáns testű, élénk vérmérsékletű, kedves természetű, problémamentes macskafajta. Szőrzetének színe csillogó világoskék, orrtükre és talppárnái palakékek, a szeme zöld, a sárgát már nem fogadják el. Az amerikai szabvány engedékenyebb: a zöld mellett a borostyánszínt is elfogadja.

Fekete keleti rövid szőrű: Közepes testnagyságú, hosszú, vékony teste van. A végtagjai arányosan hosszúak, a hátsók valamennyivel hosszabbak, a mancsok oválisak, a farok hosszú és hegyes. Szőrzete ragyogóan fekete, orrtükre és talppárnái szinték feketék. A végleges szőrszín elég későn, 2-3 éves korban alakul ki, árnyékoltság nem fogadható el. A fajta rendkívül fürge, nagyon jól mászik, játékos és emberhez ragaszkodó.

Levendulalila keleti rövid szőrű: Feje hosszú, ék formájú, orra kisméretű, álla erős, kicsi, szeme almazöld, ferde vágású, egymástól viszonylag távol ülő. A kancsal állatokat itt is kizárják a tenyésztésből. Füle nagy, egymástól távol tűzött, szőrzete lágy, világosszürke, kevés rózsaszínnel keverve, az orrtükör és a talppárnák levendula-rózsaszínűek, hivatalosan csak elég későn, 1972-ben ismerték el. Ha fehér szőrszálak fordulnak elő főleg a mancsokon és a szem körül, az állatot ki kell zárni a további tenyésztésből.

Barna havanna rövid szőrű: Ez a legrégebben ismert (1888) keleti rövid szőrű változat. Szőrzete a szőrszálak tövétől a végéig egyszínű, a fekete, fehér szőrszálak, a foltosság és csíkozottság kivételével a barna minden árnyalata megengedett. Feje hosszú, homloka ferde lefutású, orrtövében mélyedés tapintható. Az orrtükör és a tapintószőrök barna, a talppárnák fahéjrózsaszínűek. 3 kölyök jön a világra egy alomban, világosabb színnel, mint amilyen felnőttkorban várható. Bundájuk néha csíkos vagy vörös árnyalatú, ez idővel eltűnik. Általában egy bizonyos személyhez kötődnek, viszont fontos tudnunk, hogy a kutyák nem kedvelik ezt a fajtát. Elég magas kort, akár 13-17 évet is élhetnek.

Egyiptomi mau: Angliában és Európában a mai napig nem ismerték el. A mau arab szó, és macskát jelent. Teste karcsú, elegáns, végtagjai vékonyak. A hátsó lábai hosszabbak az elsőknél. Mancsai oválisak, keskenyek, lábaink csíkozottság figyelhető meg, ami esetleg pettyezettségbe mehet át. Farka közepes hosszúságú, tőben vastagabb, a vége felé pedig elkeskenyedik. Szőrzete rövid és dús, szőrszálain 2-3 színgyűrű is látható. Háta pettyezett. Orrtükre kicsi és palarózsaszínű, szegélye fekete vagy sötétbarna. Ugyanilyen színű a száj és a szem környéke is. Nagy füle, enyhén hegyes füle van. Szeme nagy, mandula formájú, zöld vagy aranytónusú. Eddig két színváltozatot különböztetünk meg: az ezüstöt (ezüst alapon fekete pöttyök) és a bronzot (bronzszínű alapon sötétbarna vagy feketésbarna pöttyök).